2009 március 24. | Szerző:

 Sziasztok,

Ha véletlenül volt olyan, aki hiányolta az írásaimat, jelzem, a www.magdi.virtus.hu oldalon indítottam el egy Portugália sorozatot. Nem csak személyes élményekről, hanem kicsit ismeretterjesztő, kedvcsináló jelleggel is, sok szép fotóval és praktikus tanáccsal ehhez a gyönyörű országhoz.

Legyen szép napotok.

Címkék:

Az ősz errefelé 2.

2008 november 22. | Szerző:

Ma délben kedvenc indiai éttermünkben ebédeltünk egy jót életem párjával, s mivel csodálatos időnk volt, elindultunk a partra sétálni. Elindultunk a szokásos, sokszor bejárt, ám soha nem megunható sétányon Cascais felé. Apály volt, a sziklák kilátszottak. A nap így ősszel laposkán süt, de ezüstös fénybe öltöztette a teljes vízfelületet. Az óceánon hatalmas konténerszállító hajók várakoztak a kikötésre, és számtalan fehér vásznú vitorlás járta körül őket, hisz egy kis szél is volt, tökéletes idő mindenféle vizi játékra. Széllovasok is voltak, nem kevesen. Ki ügyesen, ki kevésbé ügyesen navigálta magát és tarka szörfjét a vízen, de ha belendültek, csodálatosan siklottak. Csodálatos kavalkád…
Sirályok, meg néhány másféle vizimadár sütkérezett a napon, a visszavonuló víz nyomán maradó kincseket kutatva, no meg szemtelenül kunyerálva a parton piknikező emberek kajájából.
Sok ember járt arra, sokfélék….Helyiek, külföldiek, félhelyiek, akiknek választott otthonuk ez a hely. Futók, tornászók, alig öltözötten. Fázósabbak, kabátostól, perelinestől. Sétálók, játszók, néhány bátor úszó, magukba feledkezett szerelmespárok….a véletlenül korábban megismert erdélyi magyar szakács észrevett minket, mosolyogva ránk intett kibújva kuckójából….
Tetszett nekem ez az életkép…jólesett leülni a parton, a gyorsan száguldozó bárányfelhőket bámulva…no meg ezt a kavalkádot. Szeretem ezt az országot….ezek a gyönyörűségek unikumok, egyediek, sajátosak….

Címkék:

Az ősz errefelé

2008 november 10. | Szerző:

Beköszöntött az ősz, itt is, mint másutt. Sok esővel, szinte minden nap esik, de sosem tudhatod, mikor indulsz úgy el egy órás sétára, hogy félúton nyakadba zúdul…ám ha szerencséje van az embernek és jó napot választ, no akkor valami varázslatos napot csaphat el a természetben.

Ilyenhez volt szerencsénk tegnap, amikor úgy döntöttünk, hogy helyi szokáshoz híven piknikezni indulunk, és ha már úgyis elindultunk, túrázunk egy kiadósat, mert rólunk köztudott, hogy imádunk kirándulni. Szikrázó napsütésben, langymelegben indultunk neki kiválasztott uticélunknak a Serra dos Candeeiros Nemzeti Parknak. Tőlünk nem egészen két órányi autóút, Alcobaca (a második c-je farkincás, csak momentán nem bírom beilleszeni) és Fatima között terül el, 39000 hektáron. Túrakönyvünk szerint jópár túra van errefelé, hát ráböktünk egyre, amit Arco de Memória névvel illetett.

Arrimal faluban, ahonnan a túraút indult, megeszegettük egy apró tó mellett, hozott ebédünket, közben néztük a vasárnap dél körüli életet. Akkortájt özönlött ki a helyi vallásos népesség a templomból és hatalmas egyetértésben mentek át a szembelévő kocsmába, ahol ital mellett nekiestek a helyi kenyérbe sütött kolbászkás batyuknak, no meg valami sülthal illatok is terjengtek.

Aztán nekiindultunk annak az útnak, ami a környék olívaligetein, paratölgyesein, no meg az
elengedhetetlen eukaliptuszligeteken vezet keresztül, meglehetősen
köves úton, ami szelíden emelkedik, igazán nem megterhelő. Lévén vasárnap itt nem nagyon dolgozgatnak a földeken, teljesen kihalt volt a “hegy”, így teljesen háborítatlanul nézelődtünk….no meg…kedves babadrukkereink…jelzem hódoltunk a babagyártás nemes feladatának is :))) Meglátjuk mekkora sikerrel. De jelentem egy elhagyott olajfaliget kiváló helyszín erre is, ilyen simogatóan meleg időben. Naszóval, ezeket a ligeteket úgy kell itt elképzelni, hogy a kisebb-nagyobb ültetvények, helyben szerzett mészkővel vannak kerítve. Érdekes, a kerítések ugyan szépen megrakottak, de inkább jelképesek. Egyrészt, mert nincsenek összeragasztva, csak precízen egymásra rakva a kövek, másrészt mert nem magasak, és a bejáratukat nemes egyszerűséggel úgy oldották meg, hogy ott kimaradt egy bejáratnyi fal. Ezek mellett sétálva nagyon szép, rendezett benyomást kelt az egész hegyoldal. A hegytető inkább erdő már, nem ültetvény, vagyis inkább néhány facsoport, amit a kopasz mészkő megtűr magán. Viszont a csúcsról csodálatosan rálátni a kb. 20 km-re lévő óceánra…na ez egy olyan dolog, amit bárhonnan látok, akárhányszor, nem tudok megunni…

Amin gondolkodtunk a falun végigsétálva…vajon miből élnek itt az emberek? A sok hagyományos parasztház mellett feltűnően sok új, vagy teljesen felújított ház akad, csodaszépen rendben tartott kerttel. A legközelebbi nagyváros viszonylag messze van, már amennyire pl. Fatima nagyvárosnak mondható. Vajon a mezőgazdaság mellett itt még mivel foglalkoznak? Néhány kisebb téglaüzemet és kőfeldolgozó üzemet láttunk odafelé autózva, de komolyabb iparnak nyoma sincs a környéken.

Ezt a környéket elsősorban tavaszra, vagy őszre ajánlom az erre tévedőknek, mert nyáron, a viszonylag kevés árnyék mellett iszonyú meleg lehet!

Címkék:

Grillezés, avagy mit is művelnek a portugálok

2008 szeptember 27. | Szerző:

Kicsit több mint kéthónapos ittartózkodásunk ideje alatt minden hétvégén felkúszott a finom grillezett halacska illata a teraszunkra egyik vagy másik közeli teraszról.

Gondoltuk ha már két hétig itt vannak nálunk a barátaink, csak kipróbáljuk milyen is ezt házilag csinálni és nem lustán étteremben enni. Nem tűnt túl bonyolultnak a dolog, előre beszereztünk minden kelléket, úgyhogy a nagy napon már csak a halat kellett megvenni. Vendégeinkkel elmentünk a közeli halpiacra és szemügyre vettük azt a pártucat féle halat, amiről már korábban írtam és megpróbáltuk kigondolni, hogy vajh melyiket is kellene beszereznünk ahhoz, hogy jóízű étket nyerjünk. Életem párja az irodában kellően sokat hallott a “mennyei” grillezett szardíniáról így abból beszereztnünk néhányat. A másik választás valami angolnaféle volt, olyan szép méretes karikákban kaptuk. Szereztünk továbbá valami csuda tudja miféle egészen lapos halat is, mondván, hamar átsül.

Ezt a délelőtti projektet befejezve, jól végzett munka után elmentünk egy jó nagyot kóvályogni Sintrára. Farkaséhesen és jó fáradtan értünk haza, gondoltuk pikk-pakk megcsináljuk azt a halacskát!

No, ez volt az első nagyon téves gondolat…. halat grillezni csakis nem túl éhesen szabad nekiállni, meg lehetőleg nem túl későn…

Címkék:

Emberek

2008 szeptember 7. | Szerző:

Legelső portugál ismerősöm egy internetes magyar ismerős portugál férje volt, hatalmas nemzeti öntudattal. Kedves, vendégszerető fogadtatásban részesített minket, rengeteg érdekes dolgot tudtunk meg tőle az országról, a helyi mentalitásról. Kimondottan pozitív volt az első benyomás.
Általánosságban úgy látom, hogy a helyi emberek kedvesek, barátságosak. Különösen, ha megtudják, hogy nem, nem turista vagy, hanem éppen igyekszel megtalálgatni az életedet Portugáliában. Számos jótanáccsal látnak el, hogy hol mit érdemes vásárolni, mit kell feltétlenül látni és egyáltalán, hogy itt mit hogyan szokás…picit zárkózottak, tehát az első kontaktus nem mindig egyszerű. Jókat mosolygok magamon, hogy az erkélyszomszédainkkal a mai napig még csak köszönő viszonyban vagyunk, holott szinte minden este látjuk egymást az erkélyen…
A párom időnként meg is jegyzi, hogy tőlük kéne ellesni a portugál életformát. Hétvégente nagy baráti grillezéseket tartanak a teraszon, kellemesen átkúszik a sült halacska illata, no és a kellemes zene hangja (hál istennek normális zenei ízléssel bírnak)
Amit még megfigyeltem: A franciákkal ellentétben a helyiek hajlandóak angolul kommunikálni velem, pláne ha tudnak, de hihetetlenül boldogok, ha megpróbálok velük portugálul csevegni! Rengeteg szót tanultam meg úgy, hogy csevegtem az eladóval a boltban, vagy a pincérnővel a kávézóban.
Apropó pincér: van egy kis kávézó, ahol  a portugál óra előtti kávémat szoktam megiszogatni. Nyüzsgő, forgalmas hely, négy pincér sürög-forog a pult mögött, a kávémasinájuk egyszerre kb. 10 csésze kávé lefőzésére alkalmas. De mindenkire jut egy mosoly és egy hét múlva már csak annyit kérdeznek, mit is hozzanak aznap a kávé mellé, mert amúgy tudják, hogy a kávé minden nap jön, feketén és cukor nélkül. Apró gesztus, de jólesik az embernek. Ja, az itteni pincérektől tanultam meg a mindenféle helyi süti nevét, meg hogy hogy kell elvitelre kérni valamit. Ami meg igazán nagyon meghatott….egyszer kicsit morcos reggelem volt, nem valami vidáman tértem be hozzájuk….aznap kérés nélkül érkezett a tízórai és a pincér a számla helyett csak annyit kért, hogy mosolyogjak egyet, a többi aznap a cég ajándéka. Azóta ha csak meglátom azt a helyet mosolyoghatnékom támad.
Egy másik kedvenc személyiségem itt Portugáliában a nyelviskola titkárnője, aki már a második naptól kezdve főképp portugálul akart velem kommunikálni, mondván gyakorolni kell azt. Amikor meg megtudta, hogy macskabolond vagyok :))) Minden nap kaptam tőle valami remek macskás sztorit, fényképet a cicájáról és nekem is el kellett mesélnem, hogy mi  mindent művelnek a macskáim új otthonukban, a nagymamámnál.
Azt hiszem, a legfurább ismerősöm egy igazi nemzetközi lédi :)) Az olasz hölgy angol férjjel 15 éve él itt, mellesleg nyugdíjazása előtt angol-francia tanár volt. A vasútállomáson ismerkedtem meg vele, amikor látta, hogy a portugál könyvemet bújom, úgy gondolta, feltétlenül szóba kell elegyednie velem. Természetesen az első pár angol mondat után hamar kitört belőle a pedagógus, és máris átváltott a portugálra, mondván, végülis pont portugálul tanulok. Elöntött milliónyi információval a környék kultúrprogramjairól, felhívta a figyelmelet néhány ingyenes koncertre, és még sok másra. Többek között a nemzetközi nőklubbra, ahol a hozzám hasonló innen-onnan idekeveredett nők tömörülnek és építik azt a szociális hálót, amire csakis a nőnemű lények képesek. Gyanítom meg is ismerkedek hamarosan ezzel a klubbal, hisz egy-egy jó ismeretség sosem ártalmas egy idegen országban…

Címkék:

Messze idegenben

2008 augusztus 25. | Szerző:

 Szóval, eltelik az első hónap, számtalan új benyomással, ingerrel, no meg a lakás otthonná varázsolásával. Úgy mennek a napok, hogy észre se veszi az ember és máris péntek délután van, amikoris végre az ember lánya nem lesz egyedül, nemcsak virtuális társasága lesz, hanem a hús-vér élete párja is ráér az esti néhány óránál tovább is.

Aztán jön a második hónap, amikor a nyelvsuli, az odavezető út már ismerős, mintegy megszokott. Amikor már tele van a hócipőd azzal, hogy kedvenc barátnéddal csak a neten cseveghetsz és nem ülhetsz be egy jót kávézni vele. Amikor szeretnél egy jó buliba menni a barátaiddal, de nem teheted, max. olvashatod az élménybeszámolóikat…no ekkortájt kezd az ember lánya belassulni. Mit értek azon? Valami olyasmit, hogy az idő egyszerűen kifolyik a keze közül és hiába nincs túl sok dolga, valahogy mégsem lesz kész vele. Azt is jelenti, hogy nincs kedve semmihez úgy nagyon igazán, de keres valami pótcselekvést, ami jól kikapcsolja az agyát….nálam a netfüggés lett ez. No ekkor kell egy kíméletlen jóbarát, netán kettő, aki ezzel szembesít szépen, akár neten át is, felráz kicsit, hogy a napjaidnak úgy indulj neki, hogy célja van. Meghatározd azokat a hasznos dolgokat, amiknek aznap kész kell lennie. Nem egyszerű dolog, de véghezvihető. Ilyenkor talál vissza az ember a régi, időhiányban elhanyagolt hobbijaihoz, vagy kezd valami újba, amit még sosem csinált. Igyekszik új ismerősöket szerezni, ami ugye megintcsak nem túl egyszerű, bár néha véletlenszerűen botlik bele az ember egy-egy ismerősbe.

Azt hiszem a legkülönösebb ismerősöm egy itt élő olasz idős hölgy, aki egész egyszerűen leszólított a vasútállomáson….aztán bemutatott a 83! éves magyar barátnőjének :))) Egy hatalmas előnye van ennek az ismeretségnek. MINDEN környéken zajló rendezvényről tud. Az ingyenesekről meg főleg.

No szóval, nem lehetetlen ez a “langyos dagonyából” való kimászás, de nem könnyű műfaj. Nekem most sokat segít, hogy tudom, egy hónap múlva látogatók jönnek, nem is egy, így lehet őket várni, hisz TÁRSASÁG.
No meg az is segít, hogy bent ketyeg két álláspályázat, ami ugyan nem sok, de kezdeti próbálkozásnak megteszi.

Címkék:

Néhány szó a helyi étkekről

2008 augusztus 11. | Szerző:

Ha már egyszer úgy alakul az ember élete, hogy idegen helyre vetődik, nagyon hamar meg kell ismerkedjen a helyi étkekkel.

Ami itt van: Hal, minden mennyiségben.
Az ember kimegy a piacra, egy olyan nagyobbra, mert itt kis piac
nincsen, külön épületet fog találni a halacskáknak és egyéb tengeri
herkentyűknek. Valami félelmetes, hogy hányféle evésre alkalmas jószág
lakozik a vizekben. Az apró szardíniától kezdve a hatalmas tőkehal
darabokig mindent megtalál az ember. Számtalan rák és kagylófajtával
kedveskednek az embernek, ha éppen tudja mit is lehet velük
kezdeni….Legnagyobb sajnálatomra én még nem nagyon tudom, maximum
néhány dologról sejtem, hogy nagyjából mi lehet az, és elképzelem, hogy
esetleg sütve ehető étel keletkezik belőle. A kofák ott helyben
kibelezik a jószágokat, így nagyjából konyhakészen viheted haza az
egész halat. Az én kedvencem kinézetre, valami angolnaféle. Nagyon
impozánsan néz ki a maga közel másfél méterével, ahogy összecsigázva
fekszik a jégen…Ha már a halaknál tartunk: a millió féle friss
halacskát a mai napig háttérbe szorítja a “bacalhau”, ami nem más, mint
sózott tőkehalfilé, szárítva. Számtalan ételt készítenek belőle,
egytálételeket, levest, sülteket. Minden recept úgy kezdődik, vedd a
bacalhaut és tedd egy napra vízbe ázni….Joggal kérdeztem ezt több
portugáltól, hogy mi a csudának esznek ilyen tartósított izét, amikor
van friss is. A válasz mindig az volt, hogy ez történelmi okokra
vezethető vissza. A portugál nép szegény volt, így nagyon sokáig nem
volt hűtőszekrényük sem, amikor már más népek vígan hűtötték a romlandó
dolgokat. Így aztán az a fajta étel terjedt el leginkább, ami hűtést
nem igényel. Arról nem is beszélve, hogy a tőkehal az olcsó halak közé
tartozik.
Megosztok veletek egy otthon is nagyon gyorsan elkészíthető, finom
halételt, amit egy mafrai sarki kisétteremben ettem. Vegyél egy
bármilyen fajta halfilét, tonhal, tőkehal, mindegy, csak tengeri
legyen. Sózd, fokhagymázd, borsozd és citromozd, majd mintha bundás
kenyeret csinálnál, forgasd be tojásba (esetleg előtte egy pici
lisztbe, hogy a tojás tapadjon) és süsd ki olajban. A fokhagyma és a
citrom nagyon feldobja az ízét.

Ha már a piacon járjunk, a halakon
kívül számtalan zöldség és gyümölcsfélével is találkozunk. Megtalálható
persze az alma, körte és azon fajták, amik otthon nálunk is honosak, de
teljesen hétköznapinak számít pl. a füge, a mindenféle ringlófélék, a
sárgadinnyének 4-5 fajtája és a papaja, mangó egyaránt. Zöldségek közül
soha nem hiányozhat a sütőtök sem, valahogy itt nyáron is van, hisz ez
a levesek egyik fő alkotóeleme. Ami viszont nincs! Paprika. Sima, sárga
tvpaprika….kértem is egy lecsóravalót a nemsokára jövő látogatóktól
:)))

A helyi étkezésekhez szervesen
hozzátartozik a leves. Mindenféle formában. Kicsit sűrűbbnek kell
elképzelni mint otthon, nagyon sok a krémleves. Az én kedvencem a
borsókrémleves, amit borsóból, és póréhagymából készítenek, krumplival
sűrítik. A boltban különböző összeválogatott zöldségeket árulnak
zacsizva, amit csak megfőzöl, fűszerezel, turmixolsz és kész is a
leves. Általában ebédhez és vacsorához is esznek levest. A levesek kb.
felében húsfélék is találhatók. Finnyásabbak ezt kerüljék…a helyi
kolbászfélék messze elmaradnak az otthoniaktól.

Ha már kolbász, felvágott, egyéb húsok.
Én ezt csak a férjemtől hallomásból tudom, mert jómagam nem eszem
húsfélét. Szerinte a húsételeket ízetlenül készítik, legtöbbször
halvány fogalmuk sincs még csak arról sem, hogy a húst milyen
rostirányban kellene vágni ahhoz, hogy az adott elkészítési formában
ízletes étek legyen belőle. A fűszerek közül pedig nagyon kevés félét
használnak, a koriander a legelterjedtebb, ezt viszont mindenbe
beleteszik. A fekvágottakkal is kísérletezett életem párja, beleértve a
sonkaféleségeket és a szalámikat, kolbászokat…hát, nem akadt olyanra
ami úgy igazán magyar ínynek tetsző volna. Meg is állapította, hogy
érdemes lenne ide valami magyar szalámikereskedést telepíteni, hadd
tudják meg a jó portugálok, milyen is a jó szalámi.

Hmm, viszont a sajtjaik mennyeiek. Míg
nálunk a különlegesebb sajtokat aranyárban mérik, itt nem túl nagyban
tűnik ki a normál árból a legzamatosabb kecskesajtok ára. Ilyen finomat
nem sok helyen lelni sajtféléből, mint az itteni kecskesajt. Említésre
méltó még a queso fresco, ami leginkább a mi túrónk és a mozarella sajt
keverékére emlékeztet. Mindemellett 40-50 féle sajtot biztosan
tartalmaz egy-egy magára valamit adó csemegepult.

Az éttermek étlapja elsősorban hús és
halételekből áll. Így a magamfajta vegetáriánusoknak nincs nagyon
könnyű dolga, hacsak nem esznek halat. Még szerencse, hogy a tengeri
dolgok egy részét szeretem. Desszertekben kicsit szűkölködnek, és
messze elmarad az édességek minősége mondjuk egy kiadós somlói
galuskától, de én személy szerint kedvelem a pastel de nata nevű kis
kosárka szerű édességüket, ami tojásos tejszínes krémmel van töltve. A
legjobbat Belém tájékán egy tradicionálisan erre szakosodott
cukrászdában készítik, ahol hosszú kígyózó sor végigállása árán
juthatunk a csemegéhez. Ami viszont jó, hogy a desszertek között mindig
van friss gyümölcs. Momentán a sárgadinnye és a vegyes friss
gyümölcsökből készült gyümölcssali a sláger

Címkék:

Nyelviskola, kommunikáció és egyáltalán…

2008 augusztus 7. | Szerző:

Noszóval. Adott a portugál nyelv, amit tán meg kéne tanulni. Ismerkedtünk már egymással még szép Magyarországon egy enyhén extravagáns, erősen siheder tanár közreműködésével, a Katedra nyelviskola mesterségesen lassított kurzusán.  Eme tudás, vagy inkább tudni vélés teljes tudatában vágtam neki magyar barátnémmal, hogy leljünk nekem egy oktatóintézményt. Lehetőleg nem túl borsost. Első körben nem jártunk sikerrel, mert ahová betévedtünk épp nem indult nekem való, ráadásul méregdrágán mérték a tudást. Másodjára viszont hurrá, tanulunk, hisz épp két napja indult, majd felzárkózom. Persza  a kurzus árát megtoldogatják némi regisztrációs díjjal, no meg a könyv árával, de sebaj, hétfőn okulni kezdek.
No halljátok…még sosem tanultam külföldön nyelvet. Ez azért más műfaj mint odahaza. Abból az alapfeltételezésből indul ki lelkes tanárnénink, hogy óó, hát az ittlévő egyedek egész nap portugál közegben léteznek, így lehet nem elaprózva lépdelni az anyagban. Az otthoni két hónapos tanfolyamon tanultakat kb. két napig bírom hasznosítani, utána túlhaladjuk…Egek, hogy ezek az emberek hogy el tudják bonyolítani ezt az egyébként gyönyörű nyelvet…Persze nyilván ők pont ugyanezt mondanák, ha magyarul kéne tanulniuk.
Minden esetre egy hónap alatt lenyomtunk egy teljes könyvet, annak sokszáz, tán ezer szavával, nyelvtanával, nyalánkságával, és holland, ám itt tanyázó leányzóval elkezdtük a következő hónapot. Cserébe képesek vagyunk egyszerűbb társalgások lebonyolítására, a Metro szintű sajtó körvonalazott értelmezésére és néha, de tényleg csak néha….értünk egy-egy félmondatot a tévében is…
Ja, az itteniek azért tudnak angolul, mert NEM szinkronizálják a filmeket. Egyáltalán. Megy szépen angolul, franciául, ahogy éppen, és kap egy portugál feliratot. Még a mesecsatornák is. Így könnyű…de szerintem nem rossz az alapötlet. Tudjátok, hogy Dr. House-nak tök más a rendes hangja, mint nálunk, Kulka mester kiváló szinkronjában? Isten bizony nekiállok lassan nézni valami jó kis szappanoperát, hátha előbb-utóbb sikerélmény ér. Ugyanis azok brazilok….következésképpen portugálul beszélnek,  ha némi akcentussal is. A hírműsor mérhetetlenül untat. Otthon se néztem, pedig értettem…vagyis felfogtam amit mondanak benne. Ebből egy szót se értek, de a képekből ítélve semmivel nem izgalmasabb, mint otthon…
Naagyon lelkesen beszereztem már néhány könyvet is a lokálok nyelvén. Hát, az egyiknek egy teljes oldaláig eljutottam, de már szegény szótár kezdett túlmelegedni a sok forgatástól. Úgyhogy egy ici-picit elnapoltam a szépirodalmi művelődésemet portugál nyelven.

 

Címkék:

Dobozolni a legjobb a világon…

2008 augusztus 6. | Szerző:

Szóval szép és jó, megérkeztünk. Hurrá. Csütörtök reggel, ahogy kell, életem párja szépen elment dolgozni egy hitvesi csók után, én meg magamra maradtam 72 dobozzal, amik tartalmát max sejtettem, egy nagy csomó bútorral a házunkból, amit gondos szállítmányozók nem kis nehézségek árán felhurcoltak ide a negyedikre, és egy álommal, hogy valaha, egyszer, mindennek meglesz a helye.

Mivel a konyhabútor helyi, és beépített, azzal kezdtem. No nem a kipakolást….a takarítást. Nem vagyok egy mintaháziasszony, tényleg hazudnék ha ezt állítanám. Az életben vannak sokkal fontosabb dolgok, mint az, hogy egy háztartásban minden az élére legyen állítva. De az elődöm…nos szerintem…csoda hogy nem ette meg a kosz. Szóval a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy tetőtől talpig kisikáltam a konyhát. Aztán amikor elkezdtem kipakolni a konyhai felszerelés feliratú dobozokat, egy idő után kétségbeestem, miszerint…hááát, nem nagyon fog elférni a hatalmas exkonyhám összes kacatja egy közepes méretű konyhában. Cserébe szépen kigondotam, hogy hová is kéne tenni még egy kisebb szekrénykét, továbbá listára véstem, hogy igen, egy ilyen nagyon kell nekünk.

A nappalink kicsit fura formájú, így a bútor nem annyira eredeti elrendezésébe fért be, de némi logisztikázás után klasszul megtaláltuk mindennek a helyét. Elfért és még jól is néz ki. A legnagyobb falat tán a dolgozószoba volt. Ugyanis ott mindössze egy kanapé árválkodott. A könyvespolcokat és íróasztalokat kedvenc barátaink örökölték, mondván, könyvespolcot kizárólag méretre lehet venni, pontosan ebbe a szobába valót, ellenkező esetben a több tonnányi féltve őrzött könyvünk egy része nem fog elférni. Úgyhogy egy szombati napon meg is rohamoztuk az egyetlen értelmes bútoráruházat, amit csak fel lehet lelni Portugáliában, az IKEA-t. Hú, az egy napos program volt. Először is hatalmas tömegen átverekedve magunkat, megnéztük miből is válogathatunk. (komolyan, annyian voltak, mintha ingyen adnának valamit). Aztán, amikor kigondoltuk, hogy egy csudaklassz natúr fenyő polcrendszer lenne a tuti, papírt, ceruzát ragadtunk és két  mérnökemberhez illően kiagyaltuk, hogy hová, merre, hány méter. Jött az anyaglista, majd a nagyvadászat a self-service polcok között. Nem kicsit fáradtunk el, már szinte minden megvolt, ám kiderült, hogy az egyik asztallap, nem, nincs a self-service-ben….életem párja már szinte kompromisszumot keresett, de még mielőtt ebbe komolyan belelovallta volna magát, kerítettünk egy angolul kicsit gajdolgató eladót és előadtuk mit is szeretnénk. Hál az égnek raktáron akadt. Ezután már csak a raktári kivétet és a hazaszállítás megrendelését kellett megszervezgetni, a leginkább portugálul kommunikáló személyzettel. De…miután két nap múlva megérkezett egy nagy rakás faalkatrész, megnyugodtunk, siker koronázta egész napi beszerzőkörutunkat. Már csak egy akadálya volt immár a sok doboznyi könyvecske kipakolásának. Szép gondosan le kellett lakkozni a fát, majd összeszerelni a polcot. Gyerekjáték, egy hét alatt meg is lett.
Utoljára a hálószobánk is elkészült. Hogy miért utoljára? Egyszerű a válasz. Valahogy úgy alakult, hogy azon dobozhegyek, amiknek még nem volt meg a helye, ott tobzódtak. Nekünk viszont kényelmes helyünk volt a sokat látott kanapén, ami végigkísérte szinte a 10 éves házasságunkat.
Nagy kaland volt levezetésként a számtalan stílusú, méretű, hangulatú képek elhelyezése is. Teljes estét töprengtünk hogy mit hová is kellene tenni. De meglett mindennek a helye. Kicsit hazárdírozva fel is kerültek a falra anélkül, hogy elfúrtuk volna valamelyik vezetéket….ismerve a helyi precizitást, ez komolyan csodába illik…
Nagyjából ennyi…mostantól már csak a napi teendők, a maradék időben meg kiélvezhetjük a medencét, a teniszpályát, ami a társasházhoz tartozik. No meg a kilátást az óceánra….Valahol mindig vágytam egy olyan lakásra, ami vízre néz….Balatonra, Dunára, bármilyen vízre. Hát most megkaptam a legnagyobb vizet…az óceánt.

Címkék:

Úton

2008 augusztus 2. | Szerző:

Három nap, ennyire terveztük a 3200 km-es utat. Ennyi ideig tartott míg régi otthonunkból a remélt újba értünk. Végig Magyarországon, Szlovénián, Olaszországon, Franciaországon, Spanyolországon, végül Portugálián. Mackópofának becézett járművünk habzsolta a kilómétereket, ahogy jó autóhoz illik. A magyar résszel semmi gond nem volt, ismerős autópályák, ismerős utak, kanyarok. Végig a Balaton partján, a klassz új autópályánkon.
Az aznapi hajtépés akkor kezdődött, amikor átértünk Szlovéniába. Autópálya nincs kész…utitáblák hogy is mondjam..nem egyértelműek, mondhatni kaotikusak. Azért kisebb eltévedés után megleltük a helyes utat és epedve vártuk, hogy az 50-es falukon átdöcögve felérjünk az autópályára. Hurrá, megvan. Örömünk mindössze az első fizetőkapuig tartott, ahol több kilóméteres dugó alakult ki mindössze abból a kényelmi indokból, hogy alig néhány kapu árválkodott nyitva, azon kellett átcsordogálni a sok mehetnékesnek, köztünk nekünk is. Számolgattam az órákat, hogy mennyit is késlekedünk, de még optimista voltam azzal kapcsolatban, hogy előbb-utóbb átérünk az olaszokhoz, ott hátha jobb lesz. Aha, jobb lett. A fizetőkapukkal gond egy szemernyi sem, de a szorgos olaszok autópálya felújítottak lelkesen, ami a három sávot pont egyre szűkítette. Újabb hosszas várakozás. Nem kicsit könnyebbültünk meg, amikor Genovát, az első éjszakai megállónkat egyre közelebb és közelebb jelölgette a tábla. Még nem sejtettük, hogy akkor jön a fekete leves. Sosem jártunk ebben a városban, de a GPS segítségével egészen bizakodóak voltunk, hogy meglesz a NOVOTEL. Csak azzal nem számoltunk, hogy a város fölött kb. egy olyan autópálya pókháló van, hogy az Ötödik Elemben a taxis jelenet akár ott is készülhetett volna. A jó ég tudja hány autópálya keresztezi, ágazza-bogozza egymást…ha meg lekeveredtél jó helyen, még nem tuti hogy sikered van…mert a kis utcák olyan közel vannak egymáshoz, hogy egyszerűen nem reagál elég gyorsan a GPS. Száz szónak is egy a vége, háromszor láttuk a szállót a kocsiból, kétszer megkerültük a várost, de siker! Hajnali hatos indulás után este 10-kor megérkeztünk!!!! Farkaséhesen a gagyi szállodába, ahol ügyetlen volt a személyzet, és vagy fél órába telt nekik, mire az elkevert szobafoglalásunkat megtalálták. Miután ezt is legyűrtük, irány a város, hátha sikeredik valahol egy falatot szerezni. Ezzel viszont mákunk volt. A közelben rábukkantunk egy pizzériára, ahol nagyüzemileg gyártották a csemegét, és megkaptuk zárás előtt 11-kor a két utolsó adagot! Nyami, ilyen jó pizzát már régen ettünk.
Másnap reggel meglehetősen fantáziátlan reggelink után nekiindultunk a második adagnak. Bizakodtunk és nyertünk. Zökkenőmentesen átjutottunk Olaszország maradékán, kipróbáltuk Franciaország nagyon muris autópálya fizető automatáit. Tudjátok, amibe úgy kell egy tölcsérbe dobálni az aprót. És haladás, már este 8-ra Biaritzba értünk. Mesés üdülőváros a francia riviérán. Meglett a szálló is könnyen, kis családias jószág, féláron mint a flancos, személytelen nevevan hotel az olaszoknál. Még maradt egy kis időnk lemenni az óceánhoz…csodaszép. Nézzétek a képet, éppen elcsíptük a naplementét. Elégedetten gázoltam mezitláb a vízbe, farmert feltűrve, no ekkor kezdtem élvezni igazán az utat. Már nem volt bennem az a mérhetetlen fájdalom, ami elinduláskor, a teljes elszakadás miatt…Itt a vacsinkért kellett kicsit küzdeni, ugyanis mint tudjuk a franciák híresek arról, hogy a sajátjukon kívül egyetlen értelmes nyelven sem kommunikálnak. Igaz ez az étlapokra is. Nem kis projekt volt, mire sikeredett egy olyan éttermet lelnünk, aminek volt angol étlapja. Csak hogy legalább hozzávetőleges sejtésünk legyen arról, mit is fogunk enni. Mennyei feketekagylót ettünk, hagymásan főzve, vörösborral koronázva…zsibbadtunk az óceán látványától és a jó kajától, elégedetten tértünk nyugovóra.
A harmadik nap jókedvűen indult. Tudtuk, estére otthon leszünk. Otthon…reméltük, hamar lesz igazi értelme ennek a szónak újra, másutt mint eddig. Franciaországtól búcsúzva elkezdtük átszelni Spanyolországot. Zavartalan utunk volt, faltuk az utat. Viszont mókás dolog, vagy inkább fura. Míg előtte mindenhol máshol normális, tiszta büféket leltünk, no a spanyolok ezen a téren rettentő igénytelenek! Volt olyan, hogy megálltunk, hogy ebédeljünk, és kifordultunk az étteremből, mert koszos volt, lepték a legyek a kaját és a szendvicsek nem voltak hűtve! Háát, nehezen leltünk ebédet. Aztán átértünk új hazánkba, Portugáliába. Lassan véget ért a három napos kerekezés. Azért még ott is sokat mentünk, de este 8 felé megálltunk új otthonunk ajtaja előtt. Felcuccoltuk azt a rengeteg, mozaikként berámolt holmit (még a három növényke is túlélte), és kiálltunk a teraszra a békés estében és néztük  az óceánt…otthon, édes otthon, te lennél hát az új?…
Címkék:

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!