Egy hónap. Ennyi idő jut magyarországi életünk
felszámolására…házeladás, költöztető céggel vívott harcok…összes
ingóság átválogatása, hasznosság, szükségesség és elvitel
szerint…három csodaszép macskoszunk biztonságos helyre
költöztetése…munkahelyi dolgok elvarrása…fájó búcsú a családtól,
barátoktól…a jó ég tudja melyik ment legnehezebben…
A házeladás tuti, mert még mindig küzd vele az ingatlanügynök. Cserébe
igyekeztünk a posták jó részét átirányítani, bár van néhány makacs, aki
továbbra is oda küldi. Kertgondozást is meg kellett szervezni, hisz
csak nem verheti fel a gaz, meg burjánozhat a fű. Szerencsére hűséges
takarítónénink ezt lelkesen bevállalta.
A költöztető bagázs nagyon profi. Egyenruhás úriemberek szállták meg a
házat és bedobozoltak mindent, amire csak rámutattam. Előtte igyekeztem
a felesleges kacatokat kiszanálni, de amikor itt kicsomagoltam,
döbbenten láttam, hogy még mindig van egy csomó dolog, aminek nincs meg
a helye és úgy igazán nem is kell.
A macsekok kilakoltatása nehezebb ügylet volt. Hárman voltak. Egyikük
épp akkortájt született és költözött hozzánk lelencmacskaként, amikor
mi a házba költöztünk. Gyönyörűséges hosszú szőrű jószág, szívünkhöz
nőtt ragaszkodó, bújó természetével a 7 év alatt. Másodikként egy
szürke cirmos érkezett, játszópajtásnak hoztuk játékos
kölyökmacskánknak a menhelyről. Vörös cirmosunk pedig egyszerűen úgy
döntött hogy hozzánk költözik. Addig hízelgett életem párjának, amíg
meg nem szánta a kis árvát, akit mellesleg két jólelkű macsekunk már
rég kistesóként imádott. Szürke cirmosunk, békés természetével Nagyihoz
költözött, mondván idős hölgynek pont jó társaság…sajna nem jól
kezdtük el ezt a dolgot. Kimaradt a bezárás gyötrelme, így a macsek
megszökött. Tán eltévedt, tán befogadták…de tény, elveszett. Nagyi
bánatos lett, ám lelkesen követelte a másik két macsekot, mondván,
hátha ketten megmaradnak. Így is lett. Egy forró péntek délután,
becserkésztem a két szőrgombócot, dobozba kerültek és elautóztunk egy
fél országnyit…Valahogy érezték, tudták, hogy búcsú közeleg.
Keservesen nyávogtak és egyáltalán utálták az egészet. Mitagadás én
is….Máig belesajog a szívem, hogy ott kellett hagyjam őket. Hiába
tudom, jó helyük van…önző az ember, a szeretteit maga mellett akarja
tudni, akkor is, ha macskák….
Az emberi szerettekkel sem volt könnyű dolgom persze…a család
elfogadta ugyan az észérveket, hogy miért jó az nekünk, ha megyünk…de
mint mondtam…önző az ember, így nem volt fájdalommentes az
elválás…szerencsére a család egy része szeptemberben jön. Várom őket
szeretettel…
A barátok otthagyása szintén nem volt egyszerű téma. Kiterjed baráti
társaság lévén akadt köztük néhány olyan egyed, akiknek a társaságát
úgy vágyom, mint egy falat kenyeret. A józan törődésüket, ami
körülvesz, ha épp baj van. A soha nem tolakodó és bántó szeretetüket,
amibe olyan nagy biztonságba bele lehet vackolódni…és egyáltalán azt
a sok jó mókát, amit átéltünk együtt. Ez valami olyan, amit a neten
pótolni nem lehet. Ehhez a jelenlétük kell. Így aztán bőségesen
kihasználtam az utolsó hónapot…bulik, Velencei tó, Balaton. Mindent
ami belefért, hogy legyen miből töltekezni, amíg messze vannak. Főként,
hogy közűlük néhányan szintén elindulnak hamarosan a szélrózsa
különböző irányaiba. A jó ég tudja mikor is lesz újra együtt a csapat.
Szép dolog ez a nemzetköziség…de megvannak az árnyoldalai…nem kevés.
A munkahely otthagyása ment legkönnyebben. Nem szerettem már, rég nem.
A főnökömmel nem volt gond, jóságos nagyapó típus. Nála rosszabb sose
legyen. A kollegákkal sem, hisz a kiscsapattal hozzászoktunk, hogy
összefogva könnyebb a túlélés. Elfogadtuk egymás rigolyáit, ismertük
egymás erősségeit, és a gyengéit is. De hogy egy projektnek csúfolt
borzalomból szabadulhattam, no az a megkönnyebbülés netovábbja volt.
Felszabadító érzés volt a stafétabotot átadni az utódomnak. Bár
ürömként keveredett bele, hogy tudtam, piszkosul meg fog vele szenvedni.
Eljött az utolsó otthon töltött hétvége. Életem párja hazaért, talált
otthon egy hullafáradt asszonykát, a végighajtott hónap után. Még egy
utolsó színház, ha már pont akkorra szól a bérlet, egy utolsó ebéd a
barátokkal, majd csomagolás indul. Minden maradékot be a kocsiba,
szisztematikusan, hogy minden beférjen. Végigzokogtam a délutánt. A jó
ég tudja miért, nem az utazás izgalma, hanem az otthon hagyott dolgok
eszement fájdalma vett rajtam erőt.
Röpke félalvás-félagyalás után eljött az indulás hajnala. Gondos
logisztikázás után minden befért a járműbe, még mi is. Aztán reszkess
nagyvilág…indulunk.