Úton
2008 augusztus 2. | Szerző: FerminaD |
Három nap, ennyire terveztük a 3200 km-es utat. Ennyi ideig tartott míg régi otthonunkból a remélt újba értünk. Végig Magyarországon, Szlovénián, Olaszországon, Franciaországon, Spanyolországon, végül Portugálián. Mackópofának becézett járművünk habzsolta a kilómétereket, ahogy jó autóhoz illik. A magyar résszel semmi gond nem volt, ismerős autópályák, ismerős utak, kanyarok. Végig a Balaton partján, a klassz új autópályánkon.
Az aznapi hajtépés akkor kezdődött, amikor átértünk Szlovéniába. Autópálya nincs kész…utitáblák hogy is mondjam..nem egyértelműek, mondhatni kaotikusak. Azért kisebb eltévedés után megleltük a helyes utat és epedve vártuk, hogy az 50-es falukon átdöcögve felérjünk az autópályára. Hurrá, megvan. Örömünk mindössze az első fizetőkapuig tartott, ahol több kilóméteres dugó alakult ki mindössze abból a kényelmi indokból, hogy alig néhány kapu árválkodott nyitva, azon kellett átcsordogálni a sok mehetnékesnek, köztünk nekünk is. Számolgattam az órákat, hogy mennyit is késlekedünk, de még optimista voltam azzal kapcsolatban, hogy előbb-utóbb átérünk az olaszokhoz, ott hátha jobb lesz. Aha, jobb lett. A fizetőkapukkal gond egy szemernyi sem, de a szorgos olaszok autópálya felújítottak lelkesen, ami a három sávot pont egyre szűkítette. Újabb hosszas várakozás. Nem kicsit könnyebbültünk meg, amikor Genovát, az első éjszakai megállónkat egyre közelebb és közelebb jelölgette a tábla. Még nem sejtettük, hogy akkor jön a fekete leves. Sosem jártunk ebben a városban, de a GPS segítségével egészen bizakodóak voltunk, hogy meglesz a NOVOTEL. Csak azzal nem számoltunk, hogy a város fölött kb. egy olyan autópálya pókháló van, hogy az Ötödik Elemben a taxis jelenet akár ott is készülhetett volna. A jó ég tudja hány autópálya keresztezi, ágazza-bogozza egymást…ha meg lekeveredtél jó helyen, még nem tuti hogy sikered van…mert a kis utcák olyan közel vannak egymáshoz, hogy egyszerűen nem reagál elég gyorsan a GPS. Száz szónak is egy a vége, háromszor láttuk a szállót a kocsiból, kétszer megkerültük a várost, de siker! Hajnali hatos indulás után este 10-kor megérkeztünk!!!! Farkaséhesen a gagyi szállodába, ahol ügyetlen volt a személyzet, és vagy fél órába telt nekik, mire az elkevert szobafoglalásunkat megtalálták. Miután ezt is legyűrtük, irány a város, hátha sikeredik valahol egy falatot szerezni. Ezzel viszont mákunk volt. A közelben rábukkantunk egy pizzériára, ahol nagyüzemileg gyártották a csemegét, és megkaptuk zárás előtt 11-kor a két utolsó adagot! Nyami, ilyen jó pizzát már régen ettünk.
Másnap reggel meglehetősen fantáziátlan reggelink után nekiindultunk a második adagnak. Bizakodtunk és nyertünk. Zökkenőmentesen átjutottunk Olaszország maradékán, kipróbáltuk Franciaország nagyon muris autópálya fizető automatáit. Tudjátok, amibe úgy kell egy tölcsérbe dobálni az aprót. És haladás, már este 8-ra Biaritzba értünk. Mesés üdülőváros a francia riviérán. Meglett a szálló is könnyen, kis családias jószág, féláron mint a flancos, személytelen nevevan hotel az olaszoknál. Még maradt egy kis időnk lemenni az óceánhoz…csodaszép. Nézzétek a képet, éppen elcsíptük a naplementét. Elégedetten gázoltam mezitláb a vízbe, farmert feltűrve, no ekkor kezdtem élvezni igazán az utat. Már nem volt bennem az a mérhetetlen fájdalom, ami elinduláskor, a teljes elszakadás miatt…Itt a vacsinkért kellett kicsit küzdeni, ugyanis mint tudjuk a franciák híresek arról, hogy a sajátjukon kívül egyetlen értelmes nyelven sem kommunikálnak. Igaz ez az étlapokra is. Nem kis projekt volt, mire sikeredett egy olyan éttermet lelnünk, aminek volt angol étlapja. Csak hogy legalább hozzávetőleges sejtésünk legyen arról, mit is fogunk enni. Mennyei feketekagylót ettünk, hagymásan főzve, vörösborral koronázva…zsibbadtunk az óceán látványától és a jó kajától, elégedetten tértünk nyugovóra.
A harmadik nap jókedvűen indult. Tudtuk, estére otthon leszünk. Otthon…reméltük, hamar lesz igazi értelme ennek a szónak újra, másutt mint eddig. Franciaországtól búcsúzva elkezdtük átszelni Spanyolországot. Zavartalan utunk volt, faltuk az utat. Viszont mókás dolog, vagy inkább fura. Míg előtte mindenhol máshol normális, tiszta büféket leltünk, no a spanyolok ezen a téren rettentő igénytelenek! Volt olyan, hogy megálltunk, hogy ebédeljünk, és kifordultunk az étteremből, mert koszos volt, lepték a legyek a kaját és a szendvicsek nem voltak hűtve! Háát, nehezen leltünk ebédet. Aztán átértünk új hazánkba, Portugáliába. Lassan véget ért a három napos kerekezés. Azért még ott is sokat mentünk, de este 8 felé megálltunk új otthonunk ajtaja előtt. Felcuccoltuk azt a rengeteg, mozaikként berámolt holmit (még a három növényke is túlélte), és kiálltunk a teraszra a békés estében és néztük az óceánt…otthon, édes otthon, te lennél hát az új?…
Az aznapi hajtépés akkor kezdődött, amikor átértünk Szlovéniába. Autópálya nincs kész…utitáblák hogy is mondjam..nem egyértelműek, mondhatni kaotikusak. Azért kisebb eltévedés után megleltük a helyes utat és epedve vártuk, hogy az 50-es falukon átdöcögve felérjünk az autópályára. Hurrá, megvan. Örömünk mindössze az első fizetőkapuig tartott, ahol több kilóméteres dugó alakult ki mindössze abból a kényelmi indokból, hogy alig néhány kapu árválkodott nyitva, azon kellett átcsordogálni a sok mehetnékesnek, köztünk nekünk is. Számolgattam az órákat, hogy mennyit is késlekedünk, de még optimista voltam azzal kapcsolatban, hogy előbb-utóbb átérünk az olaszokhoz, ott hátha jobb lesz. Aha, jobb lett. A fizetőkapukkal gond egy szemernyi sem, de a szorgos olaszok autópálya felújítottak lelkesen, ami a három sávot pont egyre szűkítette. Újabb hosszas várakozás. Nem kicsit könnyebbültünk meg, amikor Genovát, az első éjszakai megállónkat egyre közelebb és közelebb jelölgette a tábla. Még nem sejtettük, hogy akkor jön a fekete leves. Sosem jártunk ebben a városban, de a GPS segítségével egészen bizakodóak voltunk, hogy meglesz a NOVOTEL. Csak azzal nem számoltunk, hogy a város fölött kb. egy olyan autópálya pókháló van, hogy az Ötödik Elemben a taxis jelenet akár ott is készülhetett volna. A jó ég tudja hány autópálya keresztezi, ágazza-bogozza egymást…ha meg lekeveredtél jó helyen, még nem tuti hogy sikered van…mert a kis utcák olyan közel vannak egymáshoz, hogy egyszerűen nem reagál elég gyorsan a GPS. Száz szónak is egy a vége, háromszor láttuk a szállót a kocsiból, kétszer megkerültük a várost, de siker! Hajnali hatos indulás után este 10-kor megérkeztünk!!!! Farkaséhesen a gagyi szállodába, ahol ügyetlen volt a személyzet, és vagy fél órába telt nekik, mire az elkevert szobafoglalásunkat megtalálták. Miután ezt is legyűrtük, irány a város, hátha sikeredik valahol egy falatot szerezni. Ezzel viszont mákunk volt. A közelben rábukkantunk egy pizzériára, ahol nagyüzemileg gyártották a csemegét, és megkaptuk zárás előtt 11-kor a két utolsó adagot! Nyami, ilyen jó pizzát már régen ettünk.
Másnap reggel meglehetősen fantáziátlan reggelink után nekiindultunk a második adagnak. Bizakodtunk és nyertünk. Zökkenőmentesen átjutottunk Olaszország maradékán, kipróbáltuk Franciaország nagyon muris autópálya fizető automatáit. Tudjátok, amibe úgy kell egy tölcsérbe dobálni az aprót. És haladás, már este 8-ra Biaritzba értünk. Mesés üdülőváros a francia riviérán. Meglett a szálló is könnyen, kis családias jószág, féláron mint a flancos, személytelen nevevan hotel az olaszoknál. Még maradt egy kis időnk lemenni az óceánhoz…csodaszép. Nézzétek a képet, éppen elcsíptük a naplementét. Elégedetten gázoltam mezitláb a vízbe, farmert feltűrve, no ekkor kezdtem élvezni igazán az utat. Már nem volt bennem az a mérhetetlen fájdalom, ami elinduláskor, a teljes elszakadás miatt…Itt a vacsinkért kellett kicsit küzdeni, ugyanis mint tudjuk a franciák híresek arról, hogy a sajátjukon kívül egyetlen értelmes nyelven sem kommunikálnak. Igaz ez az étlapokra is. Nem kis projekt volt, mire sikeredett egy olyan éttermet lelnünk, aminek volt angol étlapja. Csak hogy legalább hozzávetőleges sejtésünk legyen arról, mit is fogunk enni. Mennyei feketekagylót ettünk, hagymásan főzve, vörösborral koronázva…zsibbadtunk az óceán látványától és a jó kajától, elégedetten tértünk nyugovóra.
A harmadik nap jókedvűen indult. Tudtuk, estére otthon leszünk. Otthon…reméltük, hamar lesz igazi értelme ennek a szónak újra, másutt mint eddig. Franciaországtól búcsúzva elkezdtük átszelni Spanyolországot. Zavartalan utunk volt, faltuk az utat. Viszont mókás dolog, vagy inkább fura. Míg előtte mindenhol máshol normális, tiszta büféket leltünk, no a spanyolok ezen a téren rettentő igénytelenek! Volt olyan, hogy megálltunk, hogy ebédeljünk, és kifordultunk az étteremből, mert koszos volt, lepték a legyek a kaját és a szendvicsek nem voltak hűtve! Háát, nehezen leltünk ebédet. Aztán átértünk új hazánkba, Portugáliába. Lassan véget ért a három napos kerekezés. Azért még ott is sokat mentünk, de este 8 felé megálltunk új otthonunk ajtaja előtt. Felcuccoltuk azt a rengeteg, mozaikként berámolt holmit (még a három növényke is túlélte), és kiálltunk a teraszra a békés estében és néztük az óceánt…otthon, édes otthon, te lennél hát az új?…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: