Hurrá költözünk! 1. rész
Elmesélem nektek mimindennel jár ha az ember...

Dobozolni a legjobb a világon…

2008 augusztus 6. | Szerző: FerminaD |

Szóval szép és jó, megérkeztünk. Hurrá. Csütörtök reggel, ahogy kell, életem párja szépen elment dolgozni egy hitvesi csók után, én meg magamra maradtam 72 dobozzal, amik tartalmát max sejtettem, egy nagy csomó bútorral a házunkból, amit gondos szállítmányozók nem kis nehézségek árán felhurcoltak ide a negyedikre, és egy álommal, hogy valaha, egyszer, mindennek meglesz a helye.

Mivel a konyhabútor helyi, és beépített, azzal kezdtem. No nem a kipakolást….a takarítást. Nem vagyok egy mintaháziasszony, tényleg hazudnék ha ezt állítanám. Az életben vannak sokkal fontosabb dolgok, mint az, hogy egy háztartásban minden az élére legyen állítva. De az elődöm…nos szerintem…csoda hogy nem ette meg a kosz. Szóval a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy tetőtől talpig kisikáltam a konyhát. Aztán amikor elkezdtem kipakolni a konyhai felszerelés feliratú dobozokat, egy idő után kétségbeestem, miszerint…hááát, nem nagyon fog elférni a hatalmas exkonyhám összes kacatja egy közepes méretű konyhában. Cserébe szépen kigondotam, hogy hová is kéne tenni még egy kisebb szekrénykét, továbbá listára véstem, hogy igen, egy ilyen nagyon kell nekünk.

A nappalink kicsit fura formájú, így a bútor nem annyira eredeti elrendezésébe fért be, de némi logisztikázás után klasszul megtaláltuk mindennek a helyét. Elfért és még jól is néz ki. A legnagyobb falat tán a dolgozószoba volt. Ugyanis ott mindössze egy kanapé árválkodott. A könyvespolcokat és íróasztalokat kedvenc barátaink örökölték, mondván, könyvespolcot kizárólag méretre lehet venni, pontosan ebbe a szobába valót, ellenkező esetben a több tonnányi féltve őrzött könyvünk egy része nem fog elférni. Úgyhogy egy szombati napon meg is rohamoztuk az egyetlen értelmes bútoráruházat, amit csak fel lehet lelni Portugáliában, az IKEA-t. Hú, az egy napos program volt. Először is hatalmas tömegen átverekedve magunkat, megnéztük miből is válogathatunk. (komolyan, annyian voltak, mintha ingyen adnának valamit). Aztán, amikor kigondoltuk, hogy egy csudaklassz natúr fenyő polcrendszer lenne a tuti, papírt, ceruzát ragadtunk és két mérnökemberhez illően kiagyaltuk, hogy hová, merre, hány méter. Jött az anyaglista, majd a nagyvadászat a self-service polcok között. Nem kicsit fáradtunk el, már szinte minden megvolt, ám kiderült, hogy az egyik asztallap, nem, nincs a self-service-ben….életem párja már szinte kompromisszumot keresett, de még mielőtt ebbe komolyan belelovallta volna magát, kerítettünk egy angolul kicsit gajdolgató eladót és előadtuk mit is szeretnénk. Hál az égnek raktáron akadt. Ezután már csak a raktári kivétet és a hazaszállítás megrendelését kellett megszervezgetni, a leginkább portugálul kommunikáló személyzettel. De…miután két nap múlva megérkezett egy nagy rakás faalkatrész, megnyugodtunk, siker koronázta egész napi beszerzőkörutunkat. Már csak egy akadálya volt immár a sok doboznyi könyvecske kipakolásának. Szép gondosan le kellett lakkozni a fát, majd összeszerelni a polcot. Gyerekjáték, egy hét alatt meg is lett.
Utoljára a hálószobánk is elkészült. Hogy miért utoljára? Egyszerű a válasz. Valahogy úgy alakult, hogy azon dobozhegyek, amiknek még nem volt meg a helye, ott tobzódtak. Nekünk viszont kényelmes helyünk volt a sokat látott kanapén, ami végigkísérte szinte a 10 éves házasságunkat.
Nagy kaland volt levezetésként a számtalan stílusú, méretű, hangulatú képek elhelyezése is. Teljes estét töprengtünk hogy mit hová is kellene tenni. De meglett mindennek a helye. Kicsit hazárdírozva fel is kerültek a falra anélkül, hogy elfúrtuk volna valamelyik vezetéket….ismerve a helyi precizitást, ez komolyan csodába illik…
Nagyjából ennyi…mostantól már csak a napi teendők, a maradék időben meg kiélvezhetjük a medencét, a teniszpályát, ami a társasházhoz tartozik. No meg a kilátást az óceánra….Valahol mindig vágytam egy olyan lakásra, ami vízre néz….Balatonra, Dunára, bármilyen vízre. Hát most megkaptam a legnagyobb vizet…az óceánt.